Úton hazafelé

  Leszálltam a buszról, és kisütött a nap. Szerintem ez valamiféle jel lehetett volna, ha 8 másodperc múlva újra be nem sötétedik az ég. Elindultam a járdán, és azon törtem a fejemet, mivel üthetném el az időt.
  Felnéztem a mellettem álló ház falára, és leolvastam a házszámot. 18. - piros színű. Elkezdtem hát nézegetni ezeket. Persze négy szám után ezt is meguntam. Ekkor felfigyeltem, a madarak énekére. Hallgattam egy ideig, majd megpróbáltam kitalálni, milyen fajtájúak a járda, és a bicikliút között ültetett fák és virágok - nem sok sikerrel. Ekkor eszembe jutott egy zene. Cseh Tamástól az Apa kalapja. Szépen körbenéztem, ki van a főúton, de úgy gondoltam, az autóban ülők nem fogják hallani, ha halkan dúdolok. Rákezdtem tehát a "tárálálálá-tárálálá-tárálálá-tárám" részre.
  Ráeszméltem, hogy úgy csinálok, mintha lenne önbizalmam, és ez olyan büszkeséggel töltött el, hogy mindenről elfeledkezve ugrottam egy nagyot amikor befordultam egy kisebb utcára, és énekeltem a refrént.
  Hirtelen megtorpantam. "Mit csináltam!? Vajon látta valaki? Mint egy őrült!" szidtam magamat csendben, de megszólalt egy belső hang. "Hahó, boldog vagy! Inkább örülj neki, és énekelj még hangosabban!" Megfogadtam a tanácsát, és szökdelve, hangosan énekelve mentem végig az utcán.
  Elfordultam jobbra, aztán balra majd megpillantottam a házat, ami most az évek óta üresen álló telken épül. A munkások szépen haladtak vele. Nem tudom, ki akar odaköltözni, minden estre összetörte a szívemet, mert régi álmom volt, hogy én fogok ott élni. Na mindegy.
  Még egyszer fordultam jobbra, és megérkeztem az utcánkba. Pár másodperc múlva váltogatni kezdtem a lépéseim nagyságát, sebességét és ritmusát. Nagyon érdekes volt. Meg persze nevetséges. Halkan dúdoltam és ugrándoztam még akkor is, mikor ráébredtem, hogy már haza is értem.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése